Kezdőoldal Oldalunkról Linkek Honlapajánló Admin
Belépés
Belépés
Név:      
Jelszó:      
Regisztráció
Elfelejtett jelszavad
Keresés a Turkinfo.hu-n
Ágoston Gábor: Magyarország és az oszmán hódítás – elméletek és kételyek
Történetírásunkban időről időre felvetődik a kérdés, hogy mennyire volt elkerülhetetlen Magyarország középső részének oszmán uralom alá kerülése. Szükségszerű volt-e az ország három részre szakadása? Volt-e lehetőség Mohács után arra, hogy az egész ország ugyanazt az utat járja be, amit később Erdély? Újból és újból találkozni olyan véleményekkel, miszerint minderre megvolt az esély, sőt a lehetőséget épp a törökök teremtették volna meg. Ám az új elméletek új kételyeket keltenek. Népek, országok vagy birodalmak története - miként az egyéné is - nem szükségszerűen meghatározott. Az események menete hol tágabb, hol szűkebb teret biztosít a választásra, s a döntések befolyásolják a későbbi történéseket. Az elszalasztott választási lehetőségek tanulmányozása éppúgy feladata a történésznek, mint a megtörtént események vizsgálata. Csak így tudjuk ugyanis felmérni, hogy létezett-e valójában lehetőség a döntésre. Vannak helyzetek, amikor a választási lehetőségek igen korlátozottak - magam, többekkel együtt ilyennek vélem a Mohács utáni Magyarország helyzetét -, máskor viszont az alternatívák megvalósulásának valószínűsége közel azonos. A szulejmáni ajánlat Perjés Géza előbb 1975-ben Az országút szélére vetett ország, majd 1979-ben Mohács című könyvében arra a következtetésre jutott, hogy "Szulejmán kezdetben az országot régi állapotában akarta hagyni, két feltételt szabván csupán: 1. az ország nem választhat Habsburg-házból uralkodót; 2. külpolitikája törökbarát, azaz Habsburg-ellenes legyen". elméletét a szerző eredetileg az 1526-41 közötti évekre dolgozta ki, de azt későbbi munkáiban már Mohács előttre is alkalmazhatónak vélte. Szerinte Szulejmán szultán két ízben, 1520-ban és 1524-ben terjesztette elő ajánlatát. Az utóbbi években azon véleményének is többször hangot adott, miszerint a belpolitikájában önálló, de az Oszmán Birodalomtól függő egységes Magyarország létrehozására a Porta még a 17. század második felében is hajlandónak mutatkozott. Az általa "szulejmáni ajánlat"-nak elnevezett elmélet döntően hadtörténeti megfontolásokon nyugszik, s szorosan kapcsolódik egy másik, Magyarországon szintén Perjés Géza nevéhez fűződő koncepcióhoz, az ún. akciórádiusz vagy hatósugár elmélethez. Az akciórádiusz Ez utóbbi nézet szerint Magyarország kívül esett az oszmán seregek hatósugarán. Hatósugáron Perjés Géza a hadseregek működésének azon végső határát érti, "melyet mozgásuk sebessége, az utánpótlás és a hadjáratra rendelkezésre álló idő szab meg". Szerinte a korban napi 15 kilométeres menetteljesítménnyel lehet számolni. Mivel a szállítás és ellátás problémái miatt a téli hónapok nem voltak alkalmasak a hadviselésre, a "hadjárati idő" általában tavasztól őszig tartott. A hadakozásra fordítható napok számát 180-ra teszi, ezt beszorozva a napi menetteljesítménnyel, 2700 kilométeres elméleti hatósugarat kap. Mechanikusan ugyanannyi időt számol az oda- és visszavonulásra, így a kapott eredményt egyszerűen megfelezi. Mivel azonban a hadműveletekre "legalább 30 napot lehet számítani", így az 1350 kilométeres elméleti hatósugár 30x15 kilométerrel, azaz 450 kilométerrel csökken. Perjés szerint tehát az oszmán hadsereg esetében a hatósugár 900 kilométer volt. Szerinte ezt Isztambulból kell számítani, mivel a seregek innét indultak, és ide tértek vissza, így a hatósugár nagyjából Belgrádig (Nándorfehérvárig) ért volna. Szerinte ezt a hatósugarat az oszmán hadvezetés felismerte, hisz tisztában volt a háború logikájával. Külön részek foglalkoznak annak bizonyításával, hogy a török vezetők döntéseiket megfelelő ismeretek birtokában, racionálisan hozták. Fontos része az elméletnek, hogy Magyarország ráfizetéses volt a török állam számára, amit az oszmán vezetők - Perjés szerint - már Mohács előtt előre láttak. Ezt az érvet Káldy-Nagy Gyula kutatási eredményeire építi, aki a budai kincstár 1559-60-as kiadásainak és bevételeinek egybevetése után már 1962-ben hangsúlyozta, hogy a budai beglerbégség török váraiban állomásozó 10 328, illetve 10 352 főnyi őrségnek a zsoldja majd háromszor meghaladta a beglerbégségből befolyt jövedelmeket, s a hiányt - évi 300 000 aranyat - Isztambulból kellett pótolni. "A szulejmáni koncepció alapja tehát egy igen józan katonai felismerés volt - olvashatjuk Perjés Gézánál -, mely nemhogy javallotta, sőt kimondottan megtiltotta Magyarország bekebelezését." Perjés Géza elvitathatatlan érdeme, hogy egy sor olyan tényezőre (hadseregellátás, a döntéshozók tájékozottsága, a döntéshozás mechanizmusa, a török hadsereg európai háborúinak térbeli és időbeli korlátai) hívta fel a szakma figyelmét, amelyek addig elkerülték történészeink érdeklődését, s amelyek nélkül aligha érthetők meg a török-magyar háborúk. Ezek az eredményei azóta beépültek a szakirodalomba, s általánosan használatosak. Bár voltak, akik az akciórádiusz-elméletet is elfogadták, történészeink többsége számos ellenvetést tett, az erre épülő szulejmáni ajánlat koncepcióját pedig elfogadhatatlannak ítélte. Kétségbe vonták, hogy Magyarország valóban kívül esett az oszmán seregek hatósugarán. Szakály Ferenc rámutatott arra, hogy a Perjés Géza által számított 180 nap helyett, az 1526-os hadjárat 205, az 1529-es 229, az 1532-es pedig 212 napig tartott. Arra is figyelmeztetett, hogy nem lehet a felvonulás és a visszavonulás között az időt mechanikusan kettéosztani, hisz a visszautakat a török seregek majd kétszer olyan gyorsan tették meg (1526-ban 27 kilométer, 1529-ben pedig 28 kilométer volt a napi átlag). Úgy vélte, hogy a Kárpát-medence még belefért az oszmán hadak hatósugarába, bár "a török előrenyomulása utánpótlási gondok következtében végpontjához közeledett Magyarországon". Barta Gábor arra is rámutatott, hogy Perjés Géza csak a felvonulási időből vonta le a hadműveleti időt, s az így kapott 900 kilométeres hatósugár valójában 1125 kilométer. Többen figyelmeztettek arra, hogy a török hadak ezt az elméleti hatósugarat keleti hadjárataik során többször is átlépték. Márpedig, ha tényleg létezett egy ilyen hatósugár, akkor annak az egyiptomi vagy perzsiai hadjáratokra is érvényesnek kell lennie. Tények és kételyek Jómagam azokkal értek egyet, akik kétségbe vonják a hatósugár érvényességét. Nem hiszem, hogy létezett valamiféle állandó, bűvös hatósugár. Azt természetesen nem tagadom, hogy volt egy olyan határ, amelyet az oszmán hadak már nem léphettek át, egy másik, amelyen túl már csak időleges hódításokkal gyarapíthatták birodalmukat, s egy harmadik, amelyen belül az elfoglalt területek megtartása még lehetséges volt. Ezek az önmagukban is eltérő kiterjedésű határok azonban időről időre változhattak, s változtak is annak függvényében, hogy a csapatok mikor és honnét indultak útra, milyen ellenállásba ütköztek útközben, hogyan sikerült megoldani a seregek élelmiszer-, takarmány- és hadianyag-ellátását stb. Ezek a feltételek megint számos további gazdasági, politikai és egyéb tényezőtől függtek. A tizenötéves háború alatt 1594-ben, 1598-ban, 1600-ban, 1602-ben és 1603-ban a hadjáratok nem Isztambulból, hanem Belgrádból indultak! Ennek köszönhetően 1594. július 15-én a török hadak már Győr alá értek, s elméletileg még három hónap volt hátra a hadjárati időből! Ha Győr nem állította volna meg, s nem kötötte volna le a törököket szeptember 29-ig, ha az utánpótlást meg tudták volna oldani, ha nem érkezett volna meg - az egyébként vereséget szenvedett - felmentő sereg, akkor a törökök - egy-egy hónapot számolva az oda- és visszaútra, s egyet az ütközetekre - akár Győrtől még 450 kilométerre is eljuthattak volna. Természetesen ez így képtelenség! Képtelenség, mert egy leegyszerűsített modellt alkalmaztunk mechanikusan! Az akciórádiusz modelljét. Úgy vélem, a kérdés ennél sokkal összetettebb. Nem zárható ki a vizsgálatból az ellenfél! Más a magyar védelmi rendszer és megint más a perzsa. De a magyar védővonal ellenállóképessége is szüntelen változott a 16-17. században. Más volt a déli végvárvonal Belgráddal, s más ennek összeomlása után a helyére lépett s az ország közepén húzódó végvárak láncolata. De más a Szulejmán-kori és a 17. század végi török hadsereg is. Más létszámában, összetételében, fegyverzetében. Miként más a hadsereget fenntartó oszmán gazdaság és társadalom, a hadsereget üzemeltető pénzügyi-katonai adminisztráció vgy a döntéshozók köre; ez utóbbiak informáltsága és képzettsége is. A sort még hosszan lehetne folytatni. Hasonlóan gondok vannak az elmélet többi elemével. Az oszmán államvezetés tájékozottságára mindenesetre nem vet valami jó fényt, hogy nem reagált a kialakuló új európai diplomácia kihívásaira, s amíg az európaiak a 15. századtól kezdve sorra állították fel állandó követségeiket Isztambulban (Velence 1494-ben, Lengyelország 1475-ben, Oroszország 1497-ben, Franciaország 1528-ban), és jutottak ezáltal rendszeres információkhoz a birodalomról, addig az első állandó török követsége - az 1792-es próbálkozás után - csak 1834-ben kezdték meg munkájukat Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Pétervárott és Teheránban. Az így kieső információkat aligha pótolhatták az isztambuli európai követektől beszerezhető értesülések. Ezek ugyanis - a mindenkori európai hatalmi erőviszonyok függvényében - óhatatlanul több-kevesebb dezinformációt is tartalmaztak, amelyek kiszűrésére a törököknek megint csak nem voltak megfelelő eszközeik és intézményeik. Az ideiglenes követségek tagjainak kiválasztásánál sem érvényesültek azok a szempontok, amelyek Európában. Mivel a törökök nem fordítottak gondot arra, hogy latinul vagy az európai nyelveken tudó saját diplomatákat neveljenek ki, a követek gyakorta a legkülönfélébb hivatalokban dolgozó, semmilyen diplomáciai vagy államigazgatási tapasztalattal nem rendelkező renegátok voltak. Az elmondottak jelentősége akkor mérhető csak fel igazán, ha összevetjük az Isztambulban megfordult, vagy állandóan ott tartózkodó követek köteteket megtöltő, rendszeres jelentéseit, a szórványos és - emezekhez viszonyítva - igencsak szegényes tartalmú török szefáretnámékkal. Mutatis mutandis, ugyanez mondható el a török kémszervezetről, az Európával foglalkozó történeti és földrajzi irodalomról is. Nem meggyőzőek a török vezetők tájékozottságát bizonyítására bemutatott - véleményem szerint nagyon is esetleges - példák sem. Hasonló illusztratív módszerrel legalább ugyanennyi ellenpélda is könnyűszerrel felsorakoztatható. Alapvető kifogásom a módszer ellen van, hisz Murphy törvényeit kissé szabadon idézve, kellő számú statisztikai adatból bármi, s annak az ellenkezője is bebizonyítható. De itt még csak kellő számú adatról sem beszélhetünk! A pozitív vagy negatív példákat semmi esetre sem szabad általánosítani, s azok csak az adott esemény kapcsán bizonyítják az oszmán államvezetés tájékozottságát avagy tájékozatlanságát. Mindenesetre számomra a forrásokból inkább a nemtörődömség és tájékozatlanság tűnik általánosabbnak. Ez alól csak azok a kémjelentések kivételek, amelyek egy-egy konkrét hadjárat előkészítése során születhettek. Nem bizonyítható az elmélet azon sarkpontja sem, miszerint Szulejmán szultán előre látta volna, hogy a magyarországi tartomány ráfizetéses lesz. Egyébként sem általánosítható az egész hódoltság idejére a deficites 1559-60-as pénzügyi helyzet! A budai kincstár későbbi elszámolásai egyre csökkenő isztambuli támogatást mutatnak. Caroline Finkel kutatásaiból azt is tudjuk, hogy 1575 és 1581 között a budai kincstárat már nem kellett kisegíteni Isztambulból, mivel a tartomány bevételei - a szomszédos temesvári beglerbégségből érkező évi 60-85 000 forint támogatással együtt - fedezték az őrség zsoldját! Hasonló tendenciákat sejtet a készpénzben nem mérhető kiadások vizsgálata is. A magyarországi török lőportermelés a 16. század "békeéveiben" fedezte az itteni török végvárak mindennapos szükségleteit, sőt időnként még arra is futotta, hogy a budai raktárakból 50-100 tonnányi lőport szállítsanak Belgrádba. Az elmondottak ismét bebizonyították, hogy a történész számára egy forrás nem forrás! Láthattuk, az az egyre több munkában olvasható állítás, miszerint a magyarországi területek fenntartása a török kincstár számára ráfizetéses volt, az 1568-as drinápolyi békét követő viszonylagos nyugalom néhány esztendejére vonatkozóan nem tartható. Az oszmán hódítások sikereit a történészek sokáig az iszlám hódító eszme (dzsihád, gazá) erejével magyarázták. Az utóbbi évek kutatási eredményei e felfogás tarthatóságát erősen megkérdőjelezték, s a hódítások mögött egyre többen látják a sajátos török gazdasági-társadalmi szerkezet feszítő erejét. A vallásháború gondolatát inkább olyan elemnek vélik, amely a hódításoknak nem oka volt, sokkal inkább szolgált azok eszmei hátteréül és igazolásául. Hazai irodalmunkban ezeket a nézeteket Fodor Pál fejtette ki legrészletesebben a Keletkutatás című folyóiratban. Meggyőzően bizonyította, hogy a felemelkedés korszakában a dinasztia az iszlámot "hatalmi igényeinek megalapozásához használta fel". Mekka és Medina elfoglalása után pedig a szultánok az egész iszlám világ vezetőivé váltak, akiknek immáron egyik legfontosabb feladata az igaz hit terjesztése volt. Az uralom effajta vallási legitimációja alkalmas volt mind a keresztények, mind pedig a muszlim hittestvérek elleni háborúk "megideologizálására", ugyanakkor veszélyes eszmei fegyvert bocsátott a háborúban érdekelt csoportok rendelkezésére is, és elősegítette az iszlám ortodoxia térnyerését a vezetésben. Ezen ideológia jegyében a szultáni vezetés 1526 után egyértelműen hangoztatta igényét Magyarországra, s céljai megvalósítása érdekében konkrét katonai lépéseket is tett. Bár azzal mindenki egyetért, hogy a Magyarország megszállásával végződő 1541. évi török hadjárathoz Ferdinánd támogatása szolgáltatta a közvetlen indokot, vannak olyan jelek, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a törökök Magyarország meghódítására ekkor már tudatosan törekedtek, s nem akarták csupán Budával beérni. Fodor Pál szerint az 1541. évi hadjárat előkészületei során születhetett az a felmérés, amelyben a törökök feltérképezték a legjelentősebb magyar nagybirtokosok várait. Az iratból láthatóan már ekkor mérlegelték Várad, Kassa, Lippa és Temesvár elfoglalását. Kubinyi András hasonló következtetésekre jutott a Mohács előtti évek eseményeit tanulmányozva. Szerinte ekkor mind a török, mind pedig a magyar fél háborúpárti volt. A törökök háborús szándékaira a politikatörténet mellett egyéb jelek is utalnak. Az isztambuli ágyúöntő műhely egyik elszámolása azt bizonyítja, hogy az 1522 és 1526 között előállított 1027 különböző kaliberű ágyú zömét 1525 februárja után öntötték. Az elszámolás mindenesetre nagyarányú katonai előkészületeket sejtet. A fentiekben csak röviden érintett tényezők nem sok jót ígértek a török hódítás útjában álló Magyarország számára. A török hadigépezetet egy sajátos társadalmi-gazdasági szerkezet lendítette újra és újra előre, megtámogatva egy egyre erősödő, és a társadalom különböző rétegeiben egyre inkább terjedő (mert mesterségesen is terjesztett) hódító ideológiával. A dolgok természetéből következően időleges, taktikai békekötésekre ugyan sor kerülhetett, de az alapvetően háborúra berendezkedett oszmán államot céljait elérésében tartósan semmiféle akciórádiusz vagy józan katonapolitikai megfontolás - amelyek meglétét egyébként sem sikerült bizonyítani - nem korlátozhatta, így tehát a magyar állam előtt sem létezett igazi alternatíva. Végezetül még egy megjegyzés. Ha a fentiek után valaki azt gondolná, hogy ha a történelem ennyire kevés mozgásteret enged, akkor semmi értelme a meg nem valósult tényleges vagy látszólagos alternatívák tanulmányozásának, elméletek és modellek felállításának, az igen súlyosan téved. Ez utóbbiak ugyanis újabb és újabb kutatásokra serkentenek, s minden hibájuk és fogyatékosságuk ellenére általában sokkal többet lendítenek tudományunkon, mint megannyi unalmas monográfia. Forrás: Rubicon 1991/4

2010-07-22
bethlenhagyomanyorseg.hu




Kezdő oldal